Egy magyar idegenvezető Bábel tornyában
Amikor a hatvanas évek végén elkezdték kiadni Magyarországon Lénárd Sándor
könyveit, érthető módon hamar népszerűek lettek a nagylevegőjű, világpolgári
tapasztalati világot tükröző írások. Kozmopolitizmusát részben a neveltetése
formálta ki, részben a történelem, és ez így együtt a legnemesebb patinát vonta
köré, ugyanakkor az itteni, épp oldódásnak indult bezártság viszonyai között a
szabadság üzenetét hordozta munkássága és sorsa is – még ha az utóbbi távolról
sem a saját akarata szerint alakult. A jó értelemben vett „úriember”, a polgár
figuráját, habitusát jelentette az akkori olvasók számára, valamit, ami a múlté,
de amiben nincsen semmi avítt, letűnt – sőt az emigrációs léthelyzetből fakadó
nyitottság jellemzi. Végső hazájában, Brazíliában például azzal vált országosan
ismertté, hogy megnyert egy televíziós műveltségi vetélkedőt. Ha nem is széles
körű, de kétségkívül nemzetközi hírnevét pedig azzal érdemelte ki, hogy
lefordította latin nyelvre a Micimackót.
Ennek a kötetnek egy német nyelvű rádiós előadás-sorozat a gerince: tudósan
amatőr esszék a nyelvről, a kis nyelvekről, nyelvjárásokról, viszonyukról az
őket körülfonó nyelvi közeghez. Szellemes, finom megfigyelések, összevetések,
váratlan, elegánsan fékezett bakugrások, könnyed adomázgatás. A kötetet nyitó
beszámoló egy magas szintű nemzetközi politikai tanácskozásról (a tolmács
szemszögéből) eredeti hangvétele, dokumentumértékű korfestés, de ugyanezt a
megélt, jó értelemben vett bennfentességet tükrözik a nyelv kalandjait,
alakulásait bemutató írások is.
A szerkesztők, Siklós Péter és Terts István igazán aprólékosan, mondhatni,
áldozatosan gondozták a kötetet. Terjedelmének több mint felét teszi ki az
előszó, a regényességével kifejezetten kalandos életrajz, valamint az óriási és
igen részletes, a felvetődő kérdések összes lehetséges irányába elkacskaringózó
jegyzetanyag.
